Elérkezett a vendégblogger sorozat második része is. A mai nap Diana, a Mind Of Mine blog írója csatlakozik hozzánk, aki a szingli lét másik oldalát mutatja be nekünk.
Manapság azt tapasztalom a környezetemben, hogy sokan félnek egyedül lenni és magukba nézni. Teljesen mindegy, hogy rövid-vagy hosszútávra, de muszáj melléjük valaki. Ha kell, akkor egyik párkapcsolatból a másikba ugranak, gyakran pedig egyszerre két vasat is tartanak a tűzbe, hogy biztosan ne maradjanak hoppon, ha úgy alakulnak a dolgok. Vagy talán, "mert manapság nem menő szinglinek lenni". Azonban a szingliség egyáltalán nem divat kérdése.
Lehet csak én vagyok túl maradi, de szerintem sokszor nagyon is hasznos egy kis idő, amit saját magunkra fordíthatunk, amikor nem függünk senkitől. Az a néhány hét vagy akár pár hónap, esetleg egy még hosszabb idejű egyedüllét annyi mindenre jó, első sorban arra, hogy magunk mögött tudjuk hagyni a múltat és mindeközben megismerjük saját magunkat, úgy igazán. Mert biztos vagyok benne, hogy sokan vannak, akik nem ismerik saját vágyaikat, nem tudják igazából mi teszi őket boldoggá, hogy mit várnak el másoktól, hogy mik az erősségeik és a gyengeségeik. Valami fogalmuk persze lehet róluk, de igazából tévhitben élnek és ha jobban belegondolnak, az esetek többségében nagy valószínűséggel arra a következtetésre fognak jutni, hogy csupán azért csinálnak bizonyos dolgokat, mert már megszokták azt, de valójában nem teszi őket boldoggá. Persze tisztelet a kivételnek, mert azok mindig vannak!
De hogy a saját példámmal éljek, viszonylag régen véget ért egy hosszú ideig tartó párkapcsolatom. Nem volt teljes 7 év, de az egyszerűség kedvéért mondjuk azt, hogy volt. Hét év az mégis csak hét év, ez idő alatt az ember elég jól megismeri a másikat, megtanul alkalmazkodni és elfogadni, s sajnos nagyon gyakran előfordul az is, hogy elveszíti saját magát, a saját akaratát amiatt, hogy görcsösen meg akar felelni a másiknak. Mert ki az, akiben nincs egyfajta megfelelési kényszer az élet bármely területén? Még ha sokan nem is ismerik be és nem mondják ki nyíltan, ott egészen belül biztosan őket is hajtja a vágy, hogy elismerjék vagy épp elég legyen a másiknak. Visszatérve, az előbb említett évek alatt kialakultak bennem szokások, amelyek nagyon jól beváltak, igazából nem is volt velük probléma. Ugyan így, átformálódott a véleményem és volt egy elképzelt jövőm, amire ha csak rágondoltam, vigyorogtam. Egészen addig, amíg véget nem ért a kapcsolatunk. Miután szétmentünk a párommal, persze kellett egy kis idő, mire kiszállt belőlem a harag ereje és elfogadtam a tényt, hogy egy darabig most egyedül kell tengetnem a mindennapjaimat. De azzal, hogy végül magamba tudtam nézni és elindulhattam önvalóm megismerésének az ösvényén, elkezdtem úgy érezni, hogy megnyílik előttem az egész világ. Szó szerint.
S hogy mit tanultam én magam az egyedüllét alatt?
1. Beismertem, hogy én sem vagyok tökéletes és nagyban hozzájárultam ahhoz, hogy véget érjen a kapcsolatunk (alias nem hibáztattam többé csak és kizárólag Őt).
2. Azzal, hogy beismertem nem vagyok kifogástalan, tisztáztam mik a gyengeségeim. S elgondolkodtam azon, ezeken miként tudnék javítani.
3. Ezzel egy időben pedig azt is sorra vettem, mely tulajdonságok az erősségeim, és tudatosítottam magamban azt, hogy büszkének lenni arra, hogy valamiben jó vagy épp kiemelkedő vagyok még nem egyenlő a nagyképűséggel (persze egészséges határokon belül), így felesleges takargatnom azokat.
4. Tisztáztam magamban, hogy pontosan mi az az életstílus, ami boldoggá tesz, s talán nem meglepő módon nem azt hoztam ki győztesül, amiben az elmúlt években voltam
5. Végiggondoltam, hogy mi az, amit a következő kapcsolatom során elvárok majd, hogy mik a fontos szempontok nálam (az előző miatt kicsit átalakult a sorrend).
6. A nehéz időkben megtudtam kik az igaz barátaim és kik voltak mellettem csupán érdekből. Utóbbiakkal megszakítottam a kapcsolatot, az előbbiekkel pedig még szorosabbra fűztem. Sablonosan hangzik, de tényleg akkor derül ki, ki az akire tényleg számíthatsz, amikor nehéz időszakodban vagy.
7. Rájöttem, hogy maga az exem és a vele való kapcsolatom nagyon lekorlátozott, visszafogott. Nem tudtam mellette kibontakozni és igazán felnőni sem. Persze ezt akkor nem vettem észre, de hát ugye jobb később, mint soha. Így elkezdtem megteremteni magamnak azokat a lehetőségeket, amiket mellette nem tudtam.
8. Volt egy örökös problémánk a kapcsolatunk alatt, még pedig a hobbim, amit én jóval komolyabban vettem, mint csupán egy jó időtöltést. Konkrétan a szenvedélyemmé vált. Csak azért, hogy végül magam mellett tarthassam őt, lemondtam volna erről a hobbimról. Utólag rájöttem, hogy ez lett volna életem egyik legrosszabb döntése. Ebből tehát megtanultam, hogy kompromisszumot lehet kötni, de soha senkiért nem szabad feladni azt, ami igazán boldoggá tesz, hisz aki igazán szeret, nem kér ilyet.
Amit pedig ezzel az egésszel mondani szerettem volna az nem más, mint hogy a szingli létnek is meg van a maga atmoszférája, a maga jótékony hatása. Fordítsátok ti is előnyötökre azt a rövidebb-hosszabb időt, amíg egyedül vagytok. Hagyjatok magatoknak időt az előző kapcsolatotok lezárására, ne ugorjatok rögtön egy másikba. Vágjatok bele újult erővel a következőbe, ami már teljesen független a korábbitól és új alapokon nyugszik!
Nagyon szépen köszönöm a lehetőséget! :)
VálaszTörlésÉn köszönöm a részvételt! :)
Törlés